Utoljára frissítve: 2007. május 20., 14:10

nyomtat

küld

Tisztelettel köszöntök mindenkit! Hogyha megengedik, én levetném a zakómat, mert meleg van.

Tisztelt Küldöttek!

Tudom, nincsenek rendőrök - kedves Barátaim, ez a Lajos poénja volt. Két évvel ezelőtt itt, ebben a teremben szintén ilyen meleg volt, a Fidesz kongresszust tartott. Én ott, akkor, 2005-ben a gőgről, a hibriszről beszéltem, sok dologról lehetne most is szólni, én egy dolgot hoznék szóba, gyakorlatilag erre szánnám ezt, a nekünk szabott 15 percet, a mértéktartásról. Az aránytartásáról.

A kívülálló a politikát sokszor csak küzdelemként látja, két elszánt harcolót, akik hatalmas csapásokat, néha kisebb pofonokat mérnek egymásra, olykor méltatlan földharcba keverednek. A kormánypárti sajtó egyik szólama előszeretettel mutat bennünket ilyennek, egyik kutya, másik eb, ez is lop, az is lop, mindegyik csak a hatalmat akarja, nincs közöttük különbség. És így minősítik le, így degradálják a politikát a valóságshow-ba való iszapbírkózás szintjére. Nem jó ez nekünk, valamennyien érezzük ezt, és nem jó azoknak sem, akik tényleg korrekt módon szeretnének választani programok és pártok között.

Ezért tehát az egyik legfőbb feladatunk itt is, hogy világossá tegyük a különbséget, hogy kik vagyunk mi, és kik ők. Hiába érezzük mi úgy, hogy ezek a különbségek nyilvánvalóak, látnunk kell, hogy a közvélemény jelentős része számára nem az. Ráadásul vigyázni kell a válasszal. Nem elég, hogy mi jók vagyunk, ők meg ilyen-olyan-amolyan kommunisták: ők meg a rosszak. Hogy mi az ország javáért dolgozunk, ők meg a kárára. Hogy a sorainkban kizárólag derék, tehetséges és önzetlen emberek munkálkodnak, míg a másik táborban csupa sötét gazember. Nemcsak azért nem helyesek ezek a kijelentések, mert ebben a formában feltehetőleg nem igazak, hanem ha igazak volnának is, illetve ami igaz belőlük, az nem hihető.

Talán helyes a kérdést úgy föltenni, nem úgy, hogy kik vagyunk, hanem, hogy mit akarunk, és hogy mit tesznek ők. Tehát jóval kézzelfoghatóbb különbségtételre van szükség. Nem is csak a külvilág, hanem a magunk számára is. Ebben az összefüggésben tartom, és ezért tartom fontosnak az arány és a mérték fogalmát.

Akit a Jóisten el akar veszejteni, annak először a józan eszét veszi el. Így tartja a mondás, ami ha igaz, a Kormány és a kormánypártok tevékenységét figyelve aggodalommal és egyben reménységgel is tölthet el valamennyiünket. Aggodalommal, látva a Kormány haszonelvű ámokfutását és annak súlyos következményeit, és reménnyel, hogy talán már nem tart soká. A józanság mintha eltűnt volna a kormányzók politikájából. Megfontolt döntések helyett kapkodást látunk, a szocialistákra egyébként jellemző praktikus realitásérzék helyett milliárdosok sokszor hagymázas ultraliberalizmusát. Arányérzék helyett szemellenzős túlzásokat: ezek jellemzik ma a politikájukat. Ennek csak az egyik oka a mára kialakult helyzet, a szükség, amely a kampánycélokból a tönk szélére juttatott országra szakadt.

A másik nem lebecsülendő ok a kormányzó pártok vezetőinek világképében keresendő. Amit a piacról és társadalomról, egyénről és közösségről, hatékonyságról és minőségről, modernitás, vagy hagyomány kapcsolatáról gondolnak. Ezek a gondolatok, amelyek most kormányintézkedések formájában öltenek testet, valamely dogmatikus ultraliberalizmus jegyében fogantak, s az arányérzék hiányáról tanúskodnak. Hisznek ellenfeleink, riválisaink a piac mindenhatóságában, az egyén, az egyes ember mindenek felettiségében, és ennek érdekében gyengítik az államot, társadalmat, közösséget, hisznek a modernitás boldogító erejében, és ennek a nevében rombolják le az élő közösségeket, intézményeket, hagyományokat. Ez valóban a gazdag emberek logikája, akiknek az állam csak azért kell, hogy megfelelően csatornázza az EU-s pénzeket, beszedje az adókat, leverje a lázadásokat.

Az oktatás, az egészségügy, közösségi közlekedés, mindez számukra teher, amit legjobb volna piaci alapon, üzleti alapon működtetni. Az ő tudatukban, az ő emlékezetükben még egy éjjeliőr álomképe él, mint elérendő ideál. Zárójelet nyitva, az éjjeliőr államban már önmagában az is kérdés, hogy éjjeliőrként megfelelően viselkednek-e, nem hasonlítanak-e inkább ahhoz az éjjeliőrhöz, aki éjjelenként saját zsebre árulja az őrzésére bízott közjószágot, vagyont. De zárjuk is be ezt a zárójelet.

Természetesen mi sem tartjuk helyesnek, ha az állam olyasmibe avatkozik bele, amihez semmi köze nincs. Volt időnk tapasztalni ezt is. De azt se szeretjük, ha alapvető feladatait elhanyagolja, ha a nagy - hogy mondják? - ellátó rendszerekhez, egészségügyhöz, oktatáshoz úgy viszonyul, ahogyan a mostani kormány. Ha a pénzügyi és költségvetési válság jégesőjében maga veszi kézbe a dogmatikus liberalizmus furkósbotját, és lássuk uram Isten, mire megyünk? - felkiáltással azt is tönkre teszi, amit pedig meg kellene mentenie. Közös értékeinket könnyűkézzel engedve át pusztulásnak, romlásnak.

Dogmatikus liberalizmust mondtam, pedig sokkal helyesebb lenne egyfajta nihilizmusról beszélni. Amikor a társadalom érdekeiről beszélünk, s az állam felelősségét hangsúlyozzuk, akkor gyakran vádolnak meg minket piacellenességgel. Mondjuk ki világosan és egyértelműen, hogy szó sincs erről. Mi a piacgazdaság pártján vagyunk. Hiszen megtapasztalhattuk ennek az ellenkezőjét, a szocializmus hiánygazdaságát. Tapasztaltuk, hogy például autót gyártani sokkal praktikusabb piaci körülmények között, mint társadalmi felkiáltással tervgazdaságos utasítás mentén. Ugyanez azonban már nem vonatkozik a közegészségügyre. Nem eshetünk át a ló másik oldalára, a semmi piac, a piac nélküliség dogmájából a minden piac dogmájába. Tudjuk, hogy a piaci szemlélet és logika nem terjeszthető ki életünk valamennyi területére. Környezeti kihívások, egészségügy, leszakadó társadalmi csoportok, közoktatás, kultúra, mind-mind olyan terület, ahol szükség van az állam nem piaci elvű, hanem társadalmi megfontolásaira. Sőt, még a gazdaság területén is fontos, hogy az állam szavatolja a tisztességes verseny feltételeit, az egyenlő esélyekkel versengő szereplők feltételeit.

Azaz, ha ők azt mondják, a piac mindenható és mindenek feletti, ne essünk át a ló másik oldalára, ne kövessük el azt a hibát, hogy mi piactagadókká válunk csak azért, mert ők ezt túlzásba viszik, és mindenre kiterjesztő világmagyarázatként használják. Az arány, a mérték legyen a vezérfonalunk, amelyik egyensúlyt tud teremteni, harmóniát tud teremteni a piacelvű világmagyarázat, illetve a társadalmi megfontolások között. Nem egy másik egyoldalúsággal kell válaszolnunk az ő egyoldalúságukra.

Hasonló mentalitást fedezhetünk fel egyén és közösség megítélésében. Eszünk ágában sincs megkérdőjelezni a kereszténységen, vagy akár a felvilágosodáson alapuló európai mentalitást az egyén méltóságáról, boldogságára törekvésről, a szabadságjogairól. Az egyén kiteljesedését nem zárja ki, sőt, a mi értelmezésünkben erősíti, ha valamely közösség tagja is egyben. Nem követelmény ez, hanem lehetőség, pozitív lehetőség. A társadalom egésze számára viszont ez a fejlődés alapja. A kétféle mentalitás, a doktriner egyoldalúság s a megfelelő arányosságra törekvés ellentéte jól érzékelhető a politika számos területén.

Én hadd hozzak egy példát az oktatásból. Jól látszik a jelenleg kormány, a szocialista-szabaddemokrata kormány az egyes gyerek felkészítésére koncentrál, minél több ismerettel, kompetenciával ruházza föl a gyerekeket. S nem véletlenül hangsúlyoztuk mi emellett, hogy persze, az első, hogy az a gyerek sikeres, tehetséges, boldog legyen. De úgy ítéljük meg, hogy akkor lesz teljes az élete, ha egy közösség tagjaként élheti azt. Ezért kell mondjuk a nemzeti alaptantervben ügyet vetnünk arra, hogy igenis, adja át az oktatásügyünk, a nevelésügyünk azokat az alapvető kulturális szimbólumokat, amik nélkül nem értik egymás beszédjét a gyerekeink. A magyar kultúra jelképrendszerét generációról generációra át kell adni. Bizony, a Toldit tanulni kell akkor is, hogyha ma már egy gyerek számára külön-külön, szavanként kell elmagyarázni, hogy mit jelentenek az első sorok. Ezért beszélünk nevelésről, ezért vetünk ügyet arra, hogy ne csak individualizált, egyes, elszigetelt egyéneket ruházzunk fel megfelelő versenyképességgel, kompetenciákkal, hanem hogy közösségeket formáljunk, közösségeket teremtsünk az iskolán keresztül is.

Folytat hatnám a sort: a lényeg nem változik. Egyén és közösség egyensúlyáról, arányáról, harmóniájáról van szó, szemben a másik oldal, a szocialista-szabaddemokrata tábor egyoldalúságával, ahol a két érték közül egyet emel ki és egyet istenít az általános világmagyarázó elvnek. Arányt és mértéket kell tartani egyén és közösség, piac és társadalom, hagyomány és modernitás között. Ez az ország javát szolgáló politikánk lényege. De arány és mérték kell, hogy jellemezze a hogyant is, a megnyilatkozásainkat, a politikai stílusunkat is. Különösképpen most, amikor ellenfeleink olyannyira elragadtatják magukat, amikor a gátlástalanság minden eddiginél elképesztőbb megnyilvánulásaival kell szembenézni. Az indulat, ha mégoly indokolt, mégoly jogos is, nem jó tanácsadó.

Az ember mást választana ügyvédjének és mást bírájának. Más attitűdöt keresünk, amikor saját ügyünk prókátorát, gátlástalan szószólóját akarjuk kiválasztani, és mást, amikor bölcs, megfontolt, higgadt mérlegelést keresünk. A jelenlegi miniszterelnök kétségtelenül hasznos prókátor tulajdonságokkal rendelkezik. Gátlástalan, rámenős, mindent képes az ellenkezőjeként is magyarázni. Nekünk azonban nem a nagyot mondásban kell felvennünk a versenyt: náluknál nyugodtabb, emberibb, megbízhatóbb, bizonyos értelemben derűsebb stílusra kell törekednünk, hiszen mi tudjuk, kik vagyunk, és miben hiszünk.

Végül azt gondolom, hogy ugyanerre az arányérzékre van szükség a programalkotásban is, az előttünk álló feladatokban. A minap hallottam egy megrögzött kormánypárti szavazótól, hogy ő ugyan nem szerette az Orbán-kormány működését, de a mostani kormányzás ahhoz képest sokkal rosszabb, bizony katasztrofális. Ezt is megértük, hogy már-már kezd az aranykor fényében tündökölni a '98 és 2002. közötti időszak. Viszont nem árt emlékeznünk arra, hogy ez a négy év sem volt felhőtlen diadalmenet. '98 és '99-ben, 2000-ben, gondoljatok vissza, rengeteg nehézséggel küszködtünk. A vége felé, 2000-2001-ben jöttek a sikerek, akkorra értették meg az emberek, hogy pontosan mit is akarunk. Ne felejtsük el most sem: sokan azt gondolják, hogy ott lehet folytatni, ahol 2002-ben abbahagytuk. Az alap politikai vicc - Varga Misi területe, közgazdasági kategóriák - ugye, mi a pangás biztos jele? Amikor a szomszédod elveszíti az állását. Mi a válság biztos jele? Amikor te veszíted el az állásodat. És mi a kilábalás biztos jele? Amikor Gyurcsány Ferenc veszíti el az állását.

Jó lenne, ha ilyen egyszerűen menne. Ha annyi elég lenne, hogy Gyurcsány elveszítse az állását, és már jön a fellendülés. Gondoljunk vissza: '98. és 2002. között 5 %-kal tudtuk csökkenteni a GDP-arányos államadósságot. 58-ról 53-ra. Négy év alatt 5 %-kal. Azóta a szocialisták 20 %-kal növelték az államadósság mértékét. Gondoljuk végig reálisan, higgadtan, hány év kell ahhoz, hogy ezt a 20 százalékot újból lehozzuk 53-ra? 12? 15? Tehát mértéktartás és arányérzék a programalkotásban is, a vágyak és célok, valamint a realitások között. Ne kövessük el azt a hibát, hogy azzal hitegetjük magunkat vagy a választóinkat, hogy ott lehet folytatni, ahol 2002-ben abbahagytuk. Nem az az üzenetünk persze, hogy vért, szenvedést és könnyeket, de az igazat mértéktartással, a célok, a vágyak és a kiinduló realitás között. Én ezt tartom ma a legfontosabbnak.

Ne felejtsük el, nem hisznek Gyurcsány Ferencnek az emberek, nem hisznek ennek a Kormánynak a sikerében. Örömmel látjuk, halljuk a számokat, hogy 200-300 ezer ember már bennünk bízik. De ahhoz, hogy egy soron következő választásokon új irányt vegyen Magyarország, Magyarország sorsa, az rajtunk múlik, s alapvetően azon múlik, hogy ezt az arányt, ezt a mértéket megtaláljuk-e, és következetesen végig tudjuk-e vinni.

Köszönöm a figyelmeteket!


fidesz.hu